 A cirkuszművész azonnal költővé és bölcselővé válik, amint társait dicsőíti: "A ló a tükör, amely saját viselkedésünket és a saját tévedéseinket tükrözi. A lovon ülő ember a józan ész és a nyers ösztön szövetségét jelképezi."
Az elismert idomár azt mondja magáról, hogy autodidaktata, bár többféle iskolában tanult. Belekóstolt a lovaglásba, cirkuszművésztbe, és torreádorképzésbe, és mindegyikből merített valamit, hogy megteremtse saját eredeti lovasszínházát, az igazi, csaknem művészi kísérletet. Bartabas érzékeny lány, az ösztöneire hallgat. Legnagyobb erőssége az, hogy képes igazán odafigyelni a lovakra, és a nem mindig szakértő emberi szem elé tárja kimeríthetetlen belső szépségüket. Amióta a Zingaro Színház megalakult, az előadások vezérfonala mindig az ember és ló kapcsolata, az adott téma csupán ürügy, hogy kettejük kölcsönös tiszteletét és szeretetét bemutassa.
Bartabas egész művészi pályája az ókori mondák kentaur mítoszát idézi. Kezdetben barbár és szilaj volt, akár a görög mitológia teremtményei, ám fokozatosan megszelídült, mivel nap mint nap érintkezett szeretett lovaival, akik Gullier jó nyihaháira hasonlítanak. Bartabas, aki megmaradt kentaurnak, immár a bölcs Keirónra emlékeztet. Zingaró és Bartabas hasonlít egymásra. Egyiküket sem szánták születésétől fogva előadóművésznek. Mindkettő gyászt visel: az egyik éjfekete bársony színű, a másikuk sötéten izzó tekintete mögé rejti a bánatot.
Annyira ismerik a másikat, hogy nincs szükségük próbára, megajándékozzák egymást a rögtönzés fenséges fényűzésével. Kapcsolatuk olyan erős, hogy Zingaro gyakran átveszi a kezdeményezést az előadásokon, amelyeknek ő a főszereplője. Bartabas eleinte hagyta, hogy Zingaro lerohanjam és összeesett e rémült, de elragadott nézősereg előtt. Évekkel később, a napfogyatkozás című, a fény és a sötétség váltakozásáról szóló lovasopera záróképében Zingaro egyedül ül a reflektorok fénykörének közepén. Mint pompás obszidián ékszer a gyöngyházfehér ékszerdobozban, rezzenéstelenül vár míg felcsattan a taps. A kezdeti uralkodni vágyó, pökhendi, kihívó állatból a lovak királya lett, kifürkészhetetlen rejtély, amelyet egy ékszerész pontosságával csiszol simára a vakító fény. Zingaro mindezek után derűs nyugalommal fogadja a neki járó elismerést.
A lovat – amelyet Bartabas még éves csikóként 1984-ben vásárolt- soha nem lovagolták meg előadáson, még maga a ceremóniamester sem. Mindig szerszám nélkül lépett föl, csillogó szőrével, szoborszerű, természetes szépségében ragyogva. Ám, ha igaz is, hogy ő marad a lovasszínház jelképe, az időközben világszerte elismert társulat 15 év alatt számos más négylábú művésszel gazdagodott. A fríz ló körül összesen 29 másik állt a bokszokban, 17 különböző fajta. Az értékes arab telivérektől a tekintélyt parancsoló perche-i lovakig, a szilaj akhal-tekinitől a kecses andalúzig valamennyi tökéletes művésznek bizonyult. Csodálatos színészek, a színház abszolut egyéniségei, akik versengenek egymással kecsességben és technikában, a pillanat varázsától elragadtatott közönség legnagyobb örömére.

Zingaro 17 évesen végképp búcsút mondott a színpadnak. 1998-ban egy októberi estén New Yorkban a Napfogyatkozás előadásán nem hempergett meg a „hóban” a finálé idején. Kólika gyötörte. Egy decemberi hajnalon hunyt el, távol hazájától, távol barátjától, hiába volt minden kezelés és bármiféle műtét. De mindörökre ő marad a lelke a színháznak, amely- mit sem törődve a múló idővel és az országhatárokkal- mindenhová elröpíti a nevét.
Összeállította: Bálint Eszter
Forrás: 100 legendás ló |
